Jobban belegondolva, az első témát inkább felváltanám egy dallal, ami most több mindent kifejez, minthogy én le tudnám írni ide.
És ez a szám nem más, mint az Alvin és a mókusok - Sok mindent láttam c. dala.
Jobb lenne még naivan élni. Nem tudni a világ gondjairól, az élet megpróbáltatásairól. De ha már itt vagyunk, és ez van, nem hunyhatunk szemet fölötte.
De néha csak el kell fogadni azt, ami van. Bele kell törődni, hogy ez van. Ezt kell szeretni? Nem, elég néha tűrni, akkor is, ha rossz. És bízni benne, hogy egyszer jobb lesz. Nem csak a körülöttünk lévő társadalmi helyzetekre gondolok. Néha a magánéletben is csak tűrni kell.
Mert mást nem tudok már tenni. Nem tudok mást csinálni, ha így reagálja le valaki az őszinteséget. Így, hogy figyelmen kívül hagy.
Nincs bennem harag, sőt, sajnos már a csalódottságnak sem lehet ezt nevezni. Nem tudom az okokat, de nem először játssza velem el ezt a "nem is létezel"-t. Bosszantó, hogy mindig van valami épkézláb magyarázata, egy jó indok, amit elhiszek. Meddig? Meddig tudjuk ezt játszani?
Van-e értelme még ezt játszani? Egyáltalán, ezt az egészet. Nem akarom, hogy ne legyen értelme. De ő leírta magának, hogy hagyjuk az egészet a francba.... Komolyan, akkor még tehet bármit is a másik? Ha ő ezt látja megoldásnak, hogy "Hipp-hopp, és ennyi volt". Tegyünk úgy, mintha soha nem is ismertük volna egymást. Nem szimpatikus megoldás, bár a mi esetünkben nem is tudnánk szimpatikus megoldást találni. Csak szimpatikusabb van. De ez pont nem abba a kategóriába tartozik.
Egyszerűen csak sajnálom, hogy ez lett belőle. Nem ennek kellett volna lennie belőle.
És egyszerűen csak fáj, amit csinál. Én meg csupán hülyének érzem magam, hogy küzdök azért, hogy jobb legyen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése