...

Olyan sokszor van az, hogy hiányzik. Leginkább a társasága. És a bizalom, amit nyújt, a törődés, a megértés. Bár ezt egy ominózus beszélgetés óta nem érzem, sőt szinte nem is beszélünk. Van, hogy egyszerűen csak elegem van az állapotból, és hülyét csinálok magamból, vagy van, mikor csak ő gondolja úgy, hogy most távol kéne tartanunk magunkat a lelki ügyektől. Pedig szükségem lenne rá... Néha nagyon. De ebből a körből úgy látszik, kiestem. Lehet kevésbé fájna, ha nem szoktam volna hozzá ahhoz, hogy ha kell, számíthatok rá. Ha kell, ott volt nekem, függetlenül attól, hogy az az "ott" épp 30, 120, 440 vagy épp 950 km-re van.
Nem éreztem távolságot, ezek ellenére sem, s tán az 1000 km volt az, mikor legközelebb éreztem magamhoz. Most millió kilométer sem lenne elég hozzá, hogy így érezzek. Akár az óceánt is átszelhetném, de nem lenne értelme.














R.

Írni. Elszakadni.

Néha úgy érzi az ember, kéne tenni valami hasznosat. Na, persze, suli, tanulás, satöbbi, de akkor is... valami olyat, aminek látható eredménye van... Talán írni...
Mostanában az van, hogy bármibe belekezdek, az félbe is marad. Nincs kitartásom semmihez. Kéne valami ösztönzés talán. De mi?
Igen, van úgy, hogy nem azért írok, mert eredményt szeretnék, hanem mert jólesik. De most szeretném, ha valaki elismerné a munkámat... Talán lenne is rá lehetőség, de mégsincs elég kedvem, erőm belekezdeni. Vagy csak én is tudom, hogy egyik ötletemből se lehetne kihozni nagy remekművet.
Mi lenne, ha leírnám a saját problémá(i)mat, egy történtbe burkolva..? Kérdéses, hogy lenne-e hozzá erőm, kitartásom, és el tudnék-e szakadni attól a helyzettől, hogy ennek az egésznek az egyik mozgatója én vagyok?
Legegyszerűbb, ha megpróbálom, nem? DE :)

Egy és kettő

Két témát akarok most leírni nektek. Az első fele társadalom(bírálat?, talán.), a második meg tömény érzelem. 

Jobban belegondolva, az első témát inkább felváltanám egy dallal, ami most több mindent kifejez, minthogy én le tudnám írni ide. 

És ez a szám nem más, mint az Alvin és a mókusok - Sok mindent láttam c. dala. 

Jobb lenne még naivan élni. Nem tudni a világ gondjairól, az élet megpróbáltatásairól. De ha már itt vagyunk, és ez van, nem hunyhatunk szemet fölötte.

De néha csak el kell fogadni azt, ami van. Bele kell törődni, hogy ez van. Ezt kell szeretni? Nem, elég néha tűrni, akkor is, ha rossz. És bízni benne, hogy egyszer jobb lesz. Nem csak a körülöttünk lévő társadalmi helyzetekre gondolok. Néha a magánéletben is csak tűrni kell.

Mert mást nem tudok már tenni. Nem tudok mást csinálni, ha így reagálja le valaki az őszinteséget. Így, hogy figyelmen kívül hagy. 

Nincs bennem harag, sőt, sajnos már a csalódottságnak sem lehet ezt nevezni. Nem tudom az okokat, de nem először játssza velem el ezt a "nem is létezel"-t. Bosszantó, hogy mindig van valami épkézláb magyarázata, egy jó indok, amit elhiszek. Meddig? Meddig tudjuk ezt játszani?

Van-e értelme még ezt játszani? Egyáltalán, ezt az egészet. Nem akarom, hogy ne legyen értelme. De ő leírta magának, hogy hagyjuk az egészet a francba.... Komolyan, akkor még tehet bármit is a másik? Ha ő ezt látja megoldásnak, hogy "Hipp-hopp, és ennyi volt". Tegyünk úgy, mintha soha nem is ismertük volna egymást. Nem szimpatikus megoldás, bár a mi esetünkben nem is tudnánk szimpatikus megoldást találni. Csak szimpatikusabb van. De ez pont nem abba a kategóriába tartozik. 

Egyszerűen csak sajnálom, hogy ez lett belőle. Nem ennek kellett volna lennie belőle. 

És egyszerűen csak fáj, amit csinál. Én meg csupán hülyének érzem magam, hogy küzdök azért, hogy jobb legyen.