"Néha nem veszünk tudomást egymás érzéseiről. A sajátunkat is gyakran elfolytjuk. Talán jó is ez így."De van az a pont, mikor már nem tudod, és valljuk be, nem is akarod figyelmen kívül hagyni a feléd táplált érzéseket. Van egy pillanat, amikor megtörik benned valami, és nem számít, milyen vastag falakat építettél magad köré, ennek a személynek megnyitod a kapukat. Még ha rettentően félsz is, mert ennél sebezhetőbb nem lehetsz. És mivel az oly sokáig gondosan felhúzott falakon belülre került valaki, aki ismer, nem tudod, hogy mi is legyen. Tudnád viszonozni az érzelmeit, mégis valami visszatart. Az ismeretlen jövő, ami a boldogságot tartogatja, és egyben a nehézségeket is, a kiszolgáltatottságot, habár te magad hagytad, hogy átlépje a kaput, amit oly nehezen tártál ki előtte.
Ez az egész helyzet, a falakkal és a téglái közt rejtőző félelemmel... Nem biztos, hogy kevesebb fájdalmat okoz, mintha hagynád az embereknek, hogy néha sebeket ejtsenek rajtad.
Még ha most nehéz is, és kissé kilátástalan... akkor is szinte hálás vagyok annak a bizonyos embernek, aki miatt ezt most így gondolom. Pedig miután úgy érzi az ember, hogy a szívével játszottak, nem ez lenne a megfelelő reakció, nem? Én mégis köszönöm, hogy annyi mindent tanultam meg mellette, amikor épp sírógörcs közepette olvastam el a sorokat, hogy ő szeret engem, vagy mikor ezt elfogadva sétáltunk (bár még egyáltalán nem volt biztos abban, én mit is érzek. - sőt, még én sem tudtam.), majd egy padon ücsörögtünk órákon át és csak mondtam, mondtam a bajaimat. Mikor féltem, hogy elveszítem, és nem csak a barátságát. Mikor elhittem, hogy mennyire fontos vagyok neki. Mikor úgy szint könnyfátyol mögül olvastam a sorait, és beszéltük, hogy mit is érzünk, hogy messze van, és hogy mennyivel nehezebb lenne egy esetleges kapcsolat. Mikor görcsbe szorult a gyomrom, látván azt a pár szót, hogy "felejtsük el egymást". Mikor mégis mosolyogva, nevetve beszéltünk a skypeon. Mikor az idei évet miatta kezdtem sírva. Mikor ő vigasztalt meg egy csalódott nap után. És akkor is, mikor tudtam, hogy hiába csinálok bármit is, ezek a pillanatok már nem jönnek vissza.
Mennyi mindent megtanultam ez idő alatt. És hány barátot találtam magam mellett, mikor úgy éreztem, hogy kész, elegem van.
Megtanított szeretni, igazán, szívből sírni, erősnek lenni, és annak is maradni. És hálásnak lenni, még akkor is, ha az ember érzi, hogy mennyire is fáj a szíve. Hálásnak lenni annak, aki megígérte, hogy mindig mellettem lesz, és aki ezt már rég elfelejtette.
